kedd, december 11, 2012
tél van, kevés meló, viszont egy vizsga, egy beadandó, egy portfólió, mintha újra rendesen egyetemista lennék... a legutolsó egyetemi tárgyam lezárása. meg okj. aztán majd még államvizsga. mennyivel jobban szeretek tanítani, mint tanulni... nem, ez így nem igaz. tanulni remek. nem is kéne tanulásnak hívni ezt a seggelést, ami jó, ha egy hétig marad a fejben.
-------------------------
keresgélem magam.
alapvetően jól érzem magam, de van egy nagy űr, és azt veszem észre, hogy nagyon gyorsan telik az idő, mert teletem. csinálok ezer dolgot, csak hogy ne kelljen gondolkodnom, de közben arra várok, hogy majd egyszer csak eljön az a pont, amikor azt akarom, hogy álljon meg a pillanat. ezért rohanok előre.
közben tele vagyok ambivalenciákkal. önkénteskedni szeretnék, meg éhes gyerekeket támogatok, de arra spórolok, hogy februárban jól elmenjek messzire. azt mondom az utcán a hajléktalannak, hogy "nekem sincs" - és el is hiszem magamnak egy pillanatra, aztán mikor hozzáteszem magamban, hogy Vietnámra (Tájföldre, Brazíliára, stb stb) kell, akkor elszégyellem magam. és mégis. mennem kell.
meg kiszabadultam. sosem buliztam még ennyit. elkezdtek hívni a barátaim, mert most már nem mondok mindenre nemet. ha jól esik, megyek, ha nem, akkor maradok. és élvezem. addig a pontig, amíg valaki el nem kezd felettem ítélkezni. és akkor hirtelen magamnak sem tudom megvédeni ezt az egész életmód-dolgot.
a hülye kacsintós szmájli meg nem hagy igazán élni. az eszem tudja, hogy nem kellene folyton azon pörögni, hogy mennyire logikus és egyszerű lenne nekünk együtt lenni, és akkor miért nem. de aztán mégis minden egyes pillanatban azt lesem, hogy írt-e, megnézte-e, amit én írtam, az utcán meg egyszerűen hogy mikor jön szembe. hiszen itt lakik pár sarokra. haragszom rá, mert mindig az utolsó pillanatban tesz egy lapáttal a fogyó reménykupacra, csak hogy utána megint hagyjon a levegőben. de leginkább haragszom magamra, amiért ennyire tudok függeni a semmitől.
hát tessék, nagy vallomás.
ólafur arnalds szól.