péntek, december 23, 2011


annyira bizarr, hogy olvasom a híreket a mai tüntiről-akcióról, a demokráciának vége, a barátaimat bevitték a fogdába, közben szól a háttérben a viva tv (újra együtt a család), és arról beszél egy nyájas női hang, hogy milyen cicanadrággal párosították a mellénykét.

7:56 du. |


szombat, december 10, 2011


Meghalt egy gimis barátnőm. Az évek során rendesen eltávolodtunk egymástól, nagyon kétfelé nőttünk, földrajzilag és lelkileg is.
Megsirattam, és szörnyű, ha huszonéves emberek meghalnak, idén már ő a második, nagyon vigyázzatok magatokra, kedves barátaim, mert ez nem állapot.
De az önző énem valahol még örült is, hogy évek óta nem találkoztunk, és hogy már nem állt olyan közel hozzám, mert így nem fáj annyira. Mindig bennem van a félelem, hogy elveszítek valaki nagyon fontosat. De mindenki nagyon fontos valakinek.

Apa volt az első. Fel voltunk rá készülve. Egy éve már csak egy roncsot látogattunk a kórházban. A temetés még így is kikészített. 8 éves voltam. Apu 35.

Zoli, a tesója volt a második. Szintén 35 évesen, egy értelmetlen balesetben. Januárban született a koraszülött lánya, sokáig életveszélyben, március-április környékén engedték haza, hogy aztán egy hajnalban elaludjon egy mikrobusz sofőrje Zolival szemben. A sofőrnek semmi baja. Sokkal jobban fájt, mint apu. Hirtelen történt, és egy nagyon jó emberrel. Apu azért nem feltétlenül esett ebbe a kategóriába. Idősebb is voltam, 15, és a viszonyunk is szorosabb volt. Teljesen összeomlottam. Napokig csak sírtam. Nem lehet ilyen igazságtalan az élet.

Mostohanagyapám és dédnagymamám temetésén inkább ezeknek az emlékei miatt sírtam. Ugyanazok a zsoltárok, ugyanaz a hangulat.

Guzsi. Dániában voltunk, mikor Benő megírta azt az e-mailt. Alig ismertem, de megkönnyeztem. Egyrészt mert végtelenül jó ember volt. Másrészt mert huszonéves. Harmadrészt mert értelmetlen, váratlan halál volt. Negyedrészt az emlékek miatt. Irigylem azokat, akik úgy nőnek fel, hogy még nem kellett temetésre menniük, még nem veszítettek el egy közeli rokont, barátot se. Valahol mondjuk biztos ezek (és az élet egyéb kibaszásai) miatt is sikerült olyan hamar felnőnöm.

Bálint. A szemünk láttára. Ő sem volt a belső körömben, de ott lenni, végigélni, szörnyű volt. Senki se haljon meg ilyen fiatalon. Sírtam, hisztiztem.

Évi. Két és fél hónapja támadta meg egy autoimmun-betegség. Gimiben az egyik legjobb barátnőm. Egy kis lüke volt, mindig mosolygott, borzasztóan érzelmes, aki imádta a nyálas zenéket és horoszkópot posztolt a facebookra minden nap. Biztos nem azt mondta a horoszkóp 7-én, hogy Évi, te ma, 25 évesen, meg fogsz halni.

Nyomasztásnak vége. Egyet ígérjetek meg nekem. Ha egyszer meghalnék, nem engeditek, hogy ide kerüljek. Én erről fogom tudni, kik az igazi barátaim (-;

12:37 du. |