hétfő, június 13, 2011
annyira gonoszak a súlyos betegségek, nem hagyják, hogy úgy igazán összetörj a halál után, hanem felőrölnek - és itt most a hozzátartozókról beszélek -, rettegésben tartanak, néha reményt keltenek, hogy aztán egy rossz ct után elkezdd feladni. rettegsz, hogy pont akkor történik majd meg, amikor külföldön vagy, vagy amikor épp boldog vagy, és úgy egyáltalán, azt érzed, hogy nem is szabadna boldognak lenned mostanában, mikor épp ilyen dolgok mennek. meg hogy sok időt kellene töltened vele, a nagypapáddal, csak hát már egyre nehezebb, nem az a friss elme, mint régen, de tudod azt is, hogy évek múlva meg majd bánni fogod.
ráadásul akármennyire szereted az illetőt, hátul a fejben motoszkál, hogy talán jobb lenne neki megúszni a szenvedős végét, a fájdalmat, és nem elhúzni a végtelenségig. de hát ilyet hangosan azért mégsem szabad kimondani.
mikor apu meghalt, már elég régóta lehetett tudni, hogy el fog jönni a nap. már vagy egy éve nem kelhetett fel az ágyból, nem volt hozzá gerince, az utolsó hónapokban meg a kórházban élt, amennyire élet volt ez, minden szerdán látogattam. én a nyolc éves fejemmel minden este agykontrolloztam az ágyban, hogy meg ne haljon. egy szombat este túl fáradt voltam hozzá. és másnap reggel, mikor mostam a fogam a nyuszis hálóingemben, edke meg gyanúsan szótlan volt, egyszer csak betoppantak mamáék, talpig feketében, én meg fogkefével a számban tudtam, hogy most mi van. de azt is tudtam, a nyolc éves fejemmel, hogy talán jobb is így.