csütörtök, március 17, 2005
reggel csak úgy repültem. hol estél el? a betonon. de mégis miben? a betonban. gratulálok. csini seb a kézen, amit csak suliban tudtam lemosni úgy-ahogy, hosszú volt a buszozás. az arcom érdekes módon fáj még mindig, de nem látszik rajta semmi. a térdem is csak fájt. a seb viszont szekszi. járunk?
egy ideje csak teher szegény testemnek az élet. rosszul esik neki a napi rutin, a fürdés is, a kontaktlencse kibetevés kínszenvedés, a fogmosástól se jön a szokásos jóérzés, kellemetlen a testápolás meg a borotva éle. egyáltalán, hogy megfogjak valamit, most is a gépelés. az esés kis időre helyretett, végre enyémek voltak a testrészek, nem kellemetlen volt, hanem fájdalom, régérzett. tornázni kellene egy kis izomlázért megalázkodni, de most még az ágyon eldőlni sem esik jól. meg egyébként is, nem használom ki az életet. mindig kókadt vagyok, és így elsiklok minden felett, felszínesek a napok, csak-végre-eltelnének. nappal is valahol az alvás határán lógok, a buszozások teljesen kimaradnak, órákon lecsukódik a szemem és lecsuklik a fejem. az útvonalakra már nem is figyelek, mennek a lábaim maguktól. minden nap egyforma-egyforma-egyforma-egyforma-egyforma-egyforma-egyforma-egyforma-egyforma-egyforma-egyforma-egyforma-egyforma-egyforma-egyforma-egyforma-egyforma-egyforma-egyforma-egyforma-egyforma-egyform-a.
a sebtől reggel elindult egy csík, és azt mantráztam, tetanusz-tetanusz-tetanusz. akkor hirtelen minden olyan könnyűvé és egyszerűvé válna.