vasárnap, december 19, 2004
pénteken a volt osztályommal rúgtunk ki kissé a hámból, szalagavató okán. (ami itt nem a bálat jelenti.)
nem volt valami jó, mert a műsor alatt többször sírtam. persze szemét hatásvadászok voltak, kezdve ott, hogy szomorú zenére mindenki egyesével kiengedett az ablakon egy héliumos lufit a sejtelmesen megvilágított könyvtárból (ahol a műsor volt), na meg az egész olyan volt, hogy
egy pillanatig én magam is elhittem, hogy kár volt eljönni innen, de aztán rájöttem, hogy ők hiába váltak az évek során egy jó kis osztállyá, én ugyanúgy kívülálló lennék, mint voltam, mint vagyok a mostani osztályomban, és mint érzem magam minden egyes közösségben. akárkivel beszélek, mindig úgy érzem, hogy felveszek egy álarcot, hogy szerepet kell játszanom, vagy legalábbis figyelnem arra, mit hogyan csinálok. az élet minden pillanatában van bennem legalább egy kis hártya, ami nem engedi meg, hogy szabad legyek. erőltetettnek érzem magam, akárkivel is beszéljek. úgy érzem, hogy úgy érzi a másik, hogy hatalmas fal van közöttünk, a beszélgetés pedig kényszeredetten kínos. sokszor amiatt van ez, mert tudom, hogy a másik egoistának és beképzeltnek tart, aki felsőbbrendűnek képzeli magát, mikor rengeteg kisebbségi érzésem van.
senki sem ismer igazán. talán egy kezemen meg tudnám számolni, hogy kik azok, akik legalább egy énemet ismerik, de a másikat, harmadikat azok sem. talán az őszinteség hiányzik, magammal szemben.