kedd, március 30, 2004
nem is tudom, kinek és hova írtam arról, hogy igaz márainak az a megállapítása, hogy a muveltséghez kell a legnagyobb bátorság, de lehet, hogy már egyszer épp ide. akkor jó unalmas lesz, ezért elnézést.
az osztályban van egy rakás stréber, mindent hadarva mondanak és szó szerint és soha nem csinálnak semmi rosszat. szerintem még sosem szidták le oket semmiért a suliban.
és akkor itt vagyok én, aki egyre több osztálytárssal szemben tapasztalja azt, hogy engem beállítottak valami szuperintelligens lénynek, aki mindent tud és mindent megnyer és minden tanár szeret, és nemtom, hová tették a szemüket, de egy csomó tanárral van napi vitám; lehet, hogy nyerek pályázatokat, de jó párat írok, amik meg egyáltalán nem nyernek; lehet, hogy érdekel sok dolog, de rengeteg máshoz hozzá se tudok szólni. senki sem viselkedik velem normálisan, mindenki csak ezt az ideologizált képet látja, beképzeltnek tartanak (ami szerintem nem egyenlo azzal, hogy megmondom a véleményem mindenkinek, ami viszont túl sokszor is igaz). illetve pont nem idologizált, mert nem szeretnek ilyennek. hanem irigyek, és ez nem jó. és emiatt nincs egy rohadt barátságom, váá. még az állítólagos barátaim is feszélyezve vannak mellettem, azt mondják, hogy nem szeretnek mondani semmit, mert mindig okosabb vagyok, beszólok nekik, mindig enyém az utolsó szó...
hogyan változzak meg?? tartsam magamban, ha valamit tudok? írjak direkt szar dogákat (amikbol egyébként is gyakran elofordul) és pályázatokat és..? lógjak el mindig, álljak bukásra három tantárgyból és mondjak hülyeségeket?
az élet igazságtalan, remélem, ezt mindenki tudja.