kedd, december 10, 2002
álom. csak álom volt. apu még mindig nincs velem. zoli sincs. ő keresztapám. először ő jött, és megbeszéltük, hogy elmegyünk moziba. aztán jött apu is, és elhívtam őt is, de már nem tudom, jött-e. majd elmentünk valami nőhöz, volt ott egy kislány is, és a kislánynak azt mondta, hogy egy barátja vagyok. nem akartam tiltakozni, hogy apa, én a
lányod vagyok. mindegy volt, csak jó volt újra vele lenni. és sírtam is. úgy viselkedtem, mint egy egészen kisgyerek, pedig elég nagy vagyok, méretre biztosan. érdekes volt, mikor sírtam. olyan, mintha már minden mindegy lenne, de itt van velem, mert már nyolcadik éve nincs. azt hiszem, ha nem lenne róla fényképem, nem is emlékeznék rá. rossz ebbe belegondolni. még pár éve is bármikor tudtam sírni, ha rá gondoltam, de már egyáltalán nem. már szinte üresség van a helyén. és álmomban mégis annyira fájt, és annyira jó volt újra átölelni... utáltam felébredni, mert tudtam, hogy nem jön vissza. soha többé nem jön vissza! és zoli sem. ez lesz az első karácsony nélküle. annyira szerettem...
reggel pedig a hidegben gyalogolva arra gondoltam, hogy sosem voltam zolival moziban. és már nem is leszek. miért halnak meg az emberek 35 évesen? mindkettő...
ha egyedül lennék, most sírnék. egyedül akarok lenni.