vasárnap, december 29, 2002
ismét én vagyok itthon (facom az át nem állítható y helyett z-t író billentyűyetekbe) a közellenség. most épp az a nagy helyzet, hogy napokkal ezelőtt megint kiment a macska a kapun, mikor kinyitottam, mint mindig. és nem rohangáltam utána a fél utcán keresztül, az a buta állat meg felmászott a szomszéd ház tetejére. és még mindig ott van. és most engem utál mindenki. most mondhatnám, hogy ez csak az "ugye, milyen buta állat a macska" kísérlet volt, de nem. ennyit erről.
éjjel kettőkor megcsináltam egy angol középfokú nyelvvizsga tesztet, és az 50ből 24 lett jó, ami a 15 pontból hármat jelent. elkeserítő, basszus. nagyon. az angolról magyarra fordítással még nem lehet megszerezni a nyelvvizsgát!... szomorú.
elég furcsán érzem magam. a barátaimat már nem tekintem a nagyonnagyon barátaimnak, azok meg, akikkel jóban akartam lenni, de nem nagyonnagyon, engem tekintenek annak, és egyre inkább én is. a régiek helyett. már olyan rohadt sokszor csalódtam bennük, és nem akarok többé. ott volt egy, akit a legjobbnak tekintettem, aztán pestre költözött, és én hiába kapkodtam utána, hiába próbáltam az utolsó szálat is megmenteni, ő elfelejtett. azóta valahová elköktöztek, és még mobilja sem volt, szal már kicsi az esély, hogy megtaláljam. a másik, akit legjobbnak hittem, egyszer csak azt mondta, hogy annak ellenére, hogy együtt beszéltük meg az utolsó közös iskolai bulinkat, azt mondta, ne menjek már be vele a kocsmába, mert a friss haverjai nem szeretnek engem, de menjek, ahová akarok. egyedül. aztán egy, aki azért nem volt legjobb, meglopott, egy másik meg, akit nagyon szerettem, igazából sosem alkalmazkodott hozzám, én viszont mindig. aztán van olyan, aki egyszer csak kijelentette, hogy két emberrel nem tud beszélgetni, és az egyik én vagyok. és ezen most meg ne sértődj te, mert én azért egy kicsit igen. meg ilyenek.
már félek bárkit is a barátomnak tekinteni! pedig annyira szükségem van rájuk... rátok... ahh.