szombat, október 19, 2002
Miközben anno a könyvtárban postoltam, vibrálódik telefon, any aggódik, hol van már kicsi lánya, nahát. Hazaérve lecsaszás mindenért, már olyan rég is volt ilyen, szinte hiányzott. Szóval itthon megkaptam, és hol van a biciklid, ja, buszpun, mert reggel késésben, délután meg a lestoppolt ember nem oda vitt vissza minket, úgyhogy elfelejtés. Spuri vissza, kicsi gyermek! De előtte még lecsaszott azért is, hogy múlt héten megfogadtam, hogy péntekenként tornatermi edzésre azért mégis lejárok, mert nagy a seggem, ezt any hangsúlyozza állandóan, és nosztalgia, ilyesmi, ha futni már nem is. Akkor buszpu, de jó kis ex-szokásomat felelevenítettem; régen mindig elmentem futni, ha szar kedvem volt vagy felhúztak. Most kis kerülővel elfutottam bicóért, megint enyém volt a világ, szembefutó rámmosolygott, asszem, még ismertem is látásból, nem érdekelt, hogy mennyit, nem érdekelt, hogy milyen gyorsan - bár szerintem elég jó tempóban - de futottam. Bicaj még megvolt, aztán mikor már elkönyveltem magamban, hogy hí, ma nem találkoztam bethlenessel, akkor jött Mesi, sztoriztunk kicsit, kivételesen főleg én. Épp a Bethlenbe ment vissza. Ott felejtette a bicaját.
Tehát futottam. És azt éreztem, hogy újra futnom kell, mármint rendszeresen. Nem érdekel, hogy nincs időm. Az okosak úgyis azt mondják, hogy mindenre van, amire akarunk. Ha nem is edzésre fogok lejárni, mert az tényleg sok idő, de magamban elrohangászok esténként.