hétfő, október 14, 2002
Tegnap este mentünk a híres albiba. A hangulatot el lehet képzelni, ha a BS Network elmúlt heti bejegyzéseit elolvasta valaki. Totál át tudtam érezni a dolgot, szal az estén én sem dobtam nagyokat. Azt tanultam, hogy ha valaki a problémáit adja éppen neked elő, akkor a legrosszabb, amit tehetsz, ha úgy próbálsz együtt érezni, hogy előadod a hasonló, ám akkor épp jelentéktelenebb bajaidat. Ehelyett türelmesen kell hallgatni, és nem szabad okosakat mondani közben. Igyekeztem így tenni, de
itt már kiönt a szív, mert azért az nekem kell, különben belefulladok az érzéseimbe.
Miközben Dani a két barátjának temetéséről beszélt, totál bevillant nekem is. Nem az apukámé, az már nagyon régen volt. A keresztapámé, Zolié. Apám helyett volt apám tulajdonképp. Idén május 8., matekra bejön sultitkár, hogy any keres. Azt hittem, telefonon, de ott állt a folyosón. Csak annyit mondott, hogy Zolinak halálos autóbalesete volt, és akkor elkezdtem kutatni, milyen Zolit ismerünk, mert az nem lehet, hogy ő az. De már sírtam, és csak azt hajtogattam, hogy az nem lehet, és sírtam, nagyon sírtam. Aztán elmentünk annyal, leültünk egy parkban, és sírtunk meg beszéltünk. Énekeltem is halkan egy olyan számot, amiről addig csak apu halála jutott eszembe. Nem tudom, mennyi ideig. Elmentem mamámhoz, aki az anyukája, és vele meg Zoli tesójával sírtunk és nagyon rossz volt. Meg kellett írnom este egy cikket, segítséget kértem Kishercegtől hogy net, ezért bementem a rádióba, és ott meg voltak hollapjukon képek és láttam. Láttam a fekete hullazsákot és láttam a darabokra tört autót. Teljesen összeroncsolódott. Egy mikrobusz ment át az ő sávjába, a vezetője pedig
aludt. Még féknyoma sem volt, csak Zolinak. Az a tehetetlen düh, ami szétfeszíti az embert, az éles és mindent beborító fájdalom
. Soha de soha többé nem akarok már elveszíteni senkit. Senkit!!! Már négy temetésen voltam, mind közeli rokon. Egyik apám, másik második apám. 35 éves volt. Januárban született az első kislánya 7 hónapra, 3 hónapig kórházról klinikára hordozták, alig élte túl, Zoli pedig imádta. Én meg imádtam Zolit. Hatalmas tervei voltak, tele életkedvvel. Az egész város ismerte, és senki sem tudott róla rosszat mondani, de élete alatt sem. Annyira rövid volt. Két sírral apu mellett van. És a temetésen is csak sírtam. Erőtlen voltam. És ugyanúgy, mint ahogy Dani elmondta: hallod, ahogy a föld kopog a koporsón. Virágot kellett dobnunk rá
Kimentünk a helyszínre is a várostól néhány km-re. A roncsot elvitték, de mindenhol apró darabok. És ami nagyon durva volt: szétszóródtak, oda, a névjegykártyái. Mint aki tényleg ott maradt. Összeszedtünk párat. Egy azóta is a pénztárcámban van. Több napig folyamatosan sírtam. Volt akkor egy olyan szám, amit három órán keresztül is képes voltam hallgatni, közben sírtam, volt, hogy üvöltöttem, kiabáltam, és feküdtem a szobám padlóján. Soha többé nem akarok ilyet. Nos, kb erre tudtam gondolni Daniéknál, és teljesen átéreztem, amit mondtak. És akkor is nagyon fájt, viszont ez olyan száraz fájdalom volt, nem tudtam volna sírni. Háromszor elkezdtem könnyezni, de más nem. Furcsa volt. Mondjuk nem is akartam akkor ott sírni
huh, ezt jó volt kiadni. Kellett. Nagyon. Az elalvó sofőrön egy karcolás sem lett, és a társain sem. A halálba kívántam őket, azt pedig végképp eldöntöttem, hogy ha van is isten, akkor sem fogok neki behódolni és szolgálni, mert egy szemét állat, aki ilyet megenged. Nincs isten. (Ági, mindenki, bocs)